Legyünk a legjobbak (között)! – Beszélgetés dr. Solti László rektorral*

„Van programunk, értékrendünk, s ha nem is kell feltartott kézzel járkálnunk, de még sok mindent szükséges tennünk. Munkálkodni például azért, hogy karaink egyenszilárdságúak legyenek; hogy valamennyi kimenő hallgatóink keresett oklevelet kapjon. Ez munkánk mértéke és mércéje, társadalmi minősítője. Minden, ami ezt a célt szolgálja, jó, és ami nem ezt segíti, az rossz” – mondta többek között az egyetemi lap évzáró és évnyitó dupla számában megjelent interjúban dr. Solti László rektor. A beszélgetést honlapunkon is közreadjuk.

DR. RÉTI (LANTOS) LÁSZLÓ – BALÁZS GUSZTÁV

– Rektor úr nemrégen kezdte meg második hivatali ciklusát. Közeledik az újesztendő, 2012. Várható, hogy a Parlament hamarosan új felsőoktatási törvényt alkot. Mindezen okok önmagukban is indokolják, hogy szóljon a SZIE-társadalomhoz. Kérjük, fogadja szívesen érdeklődésünket!

– Örülök, hogy megkerestek, mert valóban időszerű beszélgetni az egyetem mindannyiunkat érdeklő vagy sokakat érintő kérdéseiről. Mielőtt azonban „élesre” váltanánk, hadd kívánjak kedves mindnyájuknak boldog újesztendőt, jó egészséget, békét és boldogságot! Kívánom, hogy a hamarosan beköszöntő újév szebb és jobb legyen, mint az éppen most búcsúzó volt. Tekintve pedig, hogy sokunk sorsa a SZIE sorsával összefonódott, kézenfekvő az érdeklődés arról, vajon mit tettünk az egyetem konszolidálása, helyzetének javítása érdekében, mit mutatnak a tények, sikerült-e stabilizálni és dinamizálni intézményünket, az ország egyik legnagyobb integrált felsőoktatási bázisát.

Mielőtt a konkrétumokra térnék, a mostani helyzetből adódó „előzetesként” idézném a nagy angol klasszikust, Shakespeare-t: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell, És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.” Ígérem, hogy én megfogadom ezt a figyelmeztetést. Berzsenyi „Magyarokhoz” című verse már megrázóbb: „Forr a világ bús tengere, ó magyar”.

A most megélt idő történelmi: a nagy átrendeződések, átértelmezések, cáfolatok, állítások, válságoktól kísért történések valóságos kavalkádja. A tudomány óriási léptekkel halad, időről időre áttöri az épp érvényes ismeretplafonokat, és tegnapi eredményeit részben megtartva meghaladja azokat. Gondoljanak csak arra, hogy hírek szerint svájci fizikusok a fénynél gyorsabb részecskére leltek!

– Rektor úr mindannyiszor hangsúlyozza a reális helyzetismeret, a felelős célkijelölés és a hozzá vezető utak, módok és feladatok „együtt látásának” jelentőségét.

– Egyetemünk fiatal embereket oktat és nevel értelmiségivé. Az ország jövője múlhat azon, mennyire vesszük komolyan az oktatásukat. A színvonalas munkának feltételei vannak. A hiányosságokat, legalábbis egy részüket, lehet ugyan a minket sújtó „szabálytalan” válságokkal magyarázni, ám a piac a „nincset” sajnos nem árazza be. Például a nyelvtudás hiányát sem tolerálja. Számolnunk kell azzal, hogy a mai, gyorsan fejlődő világban a szemléleti, tudati feltételei is sokban hiányoznak (nem is beszélve a materiális vektoroktól) az oly sokat hangoztatott és egyébiránt igencsak kívánatos tudás alapú társadalomnak. Márpedig nekünk ebben a társadalmi-gazdasági, szellemi környezetben, reális helyzettudattal kell élni, ha eredményt akarunk elérni.

Annak a feladatnak kell megfeleljünk, hogy a SZIE által kiállított és az egyetem pecsétjével ellátott diploma valódi tudást igazoljon, keltsen tiszteletet, legyen tekintélye és a minőséget garantálja, vagyis a jövőben még inkább rendelkezzen a keresettség, a piacképesség kritériumaival. Ehhez a célhoz kell szabni egyetemfejlesztési stratégiánkat, az anyagi, a személyi és szervezeti feltételeket. A munka csak akkor lesz eredményes, ha a mondott cselekvéssor folyamatszerűen bontakozhat ki, szemléletváltás is kíséri. Idáig eljutni csak hosszú és nehéz, sőt alighanem fájdalmas felismerések, változni és változtatni akarás árán és birtokában lehet, természetesen partnerségben a képzés valamennyi aktív résztvevőjével, az állam, a szülők a hallgatók és az egyetem közös akaratával. Amiről beszélek, persze tartalmát illetően magába foglalja a külföldi szakmai valóság jobb megismerését éppúgy, mint a képzéshez tudományos hátteret jelentő kutatás követelményét, az eredmények eljuttatását a tudományos fórumok elé, vagy a felhasználókhoz. Érdemes tehát szemügyre venni a történelmi, a hazai és nemzetközi feltételeket és aszerint eligazodni közöttük, hogy melyek gátolják munkánkat, és melyekre lehet, sőt kell is építenünk.

– Lehetne az elmondottakhoz „közelebb menni”?

– Jó, kezdjük az akadályozó tényezőkkel, amelyeket sokféleképpen lehet csoportosítani. Vannak fejlődés-specifikus ügyek, mint pl. a kelet-európaiságból származók, a rendszerváltásból következők, a tovább élő, de meghaladott tradíciók, pénzügyi problémák, oktatásstratégiai ügyek, stb. Más megközelítésben globális, országos és intézményi gondok, melyek ugyanakkor lehetnek stratégiai és aktuális problémák. Ezek sorában, közel sem a teljesség, hanem hatásuk és súlyuk szerinti bontásban első helyen a finanszírozás ügyét, az állami támogatás mértékét és preferenciáit említem.

Stratégiai jelentőségűek az egyetemünk agrárprofiljával kapcsolatos döntések, amelyek az érintett karok és műhelyeik jövőjét biztosítják. Ide vonatkozóan és közel sem mellékesen, hanem az ügy nagyságrendjének érzékeltetésére említem, hogy még ideológiai természetű gondolatok is elhangzottak azokban a vitákban, amelyeket én különben hasznosnak érzek, hiszen segítik a tisztánlátást. Elmondható, hogy az MTA Agrártudományok Osztálya elnökségem alatt kidolgozta álláspontját a „Magyarország – agrárország” témában és eljuttatta azt az illetékeseknek. Nem titok, pártoló érveléssel és hangütéssel, hangsúlyozva a mezőgazdaságnak az ország érdekeit szolgáló érdemeit. Hiszen az ország adottságai lehetővé tennék, hogy 25-30 millió ember élelmiszerét megtermelje – és az ilyen mezőgazdaság jelentős népesség-megtartó erőt biztosítana a vidéknek.

Külön kell szólni a nemzeti és az európai, a magyar és az európai kölcsönös feltételezettségéről és kölcsönhatásáról. Ennek a történelmi múltban és a tapasztalatokban gyökerező viszonynak a jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni azon az egyetemen, amely államalapító királyunktól kapta nevét: magyarok csak európaiként, és európaiak is csak magyarként, értékeink vállalásával lehetünk. Ezt az ezer éve bizonyított valóságot, úgy hiszem, már axiómaként illenék kezelni.

– Többet, jobban, mást és másképp kell tudnunk a jövőben, mint ma…

– Világosan kell látni, a világgal szinkronban lévő és működő felsőoktatás iránt van igény és szükséglet. Elmondható, hogy ennek a célnak számos feltételével rendelkezünk. Van egy jelentős és egyre szélesedő oktatói gárda egyetemünkön, akik a tudásszint és a teljesítmény alapján Európát képviselő européerek. Nem okoz számukra problémát, ha angolul kell szakmai előadást tartaniuk vagy éppen vitázniuk. Már nem lehet kérdés, hogy az egyetemi emberek, sőt a „köznép” egy része is tud-e angolul, hiszen „a világ mára kis faluvá zsugorodott”. Hadd mondjak egy példát. Kicsit durván számolva szomszédságunkban közel 100 millió német anyanyelvű él – anyanyelvük igazán világnyelv, mégis nehéz közöttük olyat találni, aki nem beszéli az angolt. Igen, „mindenki tudja” és senki nem keres kifogásokat, nem hoz föl indokokat különféle engedmények kicsikarására, hanem beszéli és használja az idegen nyelvet. Európa értelmisége így veszi fel a gondolkodó polgár szemléletét, ami, tapasztalhatjuk, merőben más, mint ha csupán a saját, méltán megbecsült anyanyelvén kommunikálna.

Nemrég voltam Kínában. A tudomány emberei ott is magától értetődőnek tartották, hogy az egyetemi rangsorban lévők közül mindenki ír-olvas és beszél angolul. Ez rengeteg munkát és költséget kímél, hiszen a másutt megjelent írásokat nem kell számukra lefordítani, és a sokfelé utazó hallgatóknak is megközelíthetőbb egy olyan egyetem, ahol angol nyelvű a tanítás. Ami növeli valamennyi intézmény hírét, keresettebb lesz a piacon, és könnyebben áll helyt a tudományos eredmények publikálási versenyében. Egyszóval, amikor elhatároztuk, hogy az EU tagjai akarunk lenni, egyben eldőlt az is, hogy miközben becsüljük, tiszteljük, óvjuk és megmutatjuk legértékesebb részét, az európai kultúrába emeljük nemzeti értékeinket. Ugyanúgy befogadjuk más országok és népek értékeit, mert azokkal csak gazdagodhatunk. Így hát csak megismételhetem, a világgal szinkronban működő, minőségi felsőoktatás iránt nagy az igény. Mindehhez még hozzáfűzném kicsit elgondolkodva: ha valaki nem tud megtanulni legalább középfokon egy nyelvet, az kételyeket ébreszthet egyetemi alkalmasságát illetően. A „némaság” mindenkit akadályoz a munkavállalásban és szélesebb piacon.

Sokat kell tenni azért, hogy kidolgozzuk, és zökkenőmentesen működtessük az angol nyelvű kurzusokat. A fejlett nyugat-európai országok mesterképzéseiket már angol nyelven hirdetik, mert alapszakon végzett hallgatóik a bolognai rendszer előnyeivel élve szétspriccelnek továbbtanulni a világban és ezek helyére külföldről kell fogadniuk másokat.

Ne tűnjék dicsekvésnek, de jogos büszkeséggel szeretném említeni állatorvosi karunk példáját, ahová immár 34 különböző országból jönnek tanulni, arányuk már meghaladja a magyarokét. Húsz évbe tellett, amíg fokozatosan elértük, hogy tanáraink többsége felkészült angol és német nyelvi előadó. Viszont néhány év után egyetlen egy tanársegédnek sem okoz gondot, hogy elmenjen egy nemzetközi konferenciára, és előadást tartson, vagy éppen résztvevő legyen és értse, miről folyik a szó.

– Mit mutatnak más karok eredményei? Hogyan alkalmazkodnak ők a viszonyokhoz?

– A kép karonként és szakonként változó. Határozott előrelépést látok például a gépészmérnök képzés területén. A Gépészmérnöki Kar komoly erőfeszítéseket tesz, hogy kiépítse vagy erősítse kapcsolatait a különböző üzemekkel, és oda kihelyezze a hallgatóit. De ahogyan mindenkinek, nekik is megvan a maguk baja. A gépészek a beérkező hallgatók hiányos előképzettségétől szenvednek és folyamatos felzárkóztató kurzusokkal igyekeznek pótolni a hiányt. A mezőgazdászok a költségigényes képzés fedezetének szűkössége és a külső gyakorlóhelyek drágasága miatt gondolkodnak újabb és újabb megoldásokon. Az oktatók többsége már érzi, hogy a hallgatókért éles verseny folyik, ám eközben jobban meg kellene szelektálni az egyetemekre jövőket. Hiszen meglehetősen abszurd helyzet, hogy az egyetemekre beiskolázottak száma immár meghaladja a születések számát.

– Megfordult a kocka.

– Valaha óriási harc folyt az egyetemre való bekerülésért, mára az intézmények vetélkednek a hallgatókért, merthogy nélkülük nincs egyetem. S ez a piacgazdaságban megszokott állapot sokféle konfliktust gerjeszt a szereplők, így az egyetemek között is. Ilyen konstellációban még az egymással kitűnő szakmai kapcsolatokat ápoló egyetemek is szenvednek a rájuk is érvényes piacgazdasági törvényektől. A hallgató pedig azt az oktatási intézményt választja, amelyik nemzetközi, amelyiknek jó híre van a tudományokban és amelyik többet nyújt a szolgáltatásokból, mint a többi szereplő. Ami a Szent István Egyetemet illeti, miközben mondjuk az Állatorvos-tudományi Karra óriási túljelentkezés van (ötszörös az állatorvos szakra, tízszeres a biológiára), addig más - különösen a hátrányos helyzetű konvergencia régiókban működő - karok hallgatóhiányban szenvednek. Ezeknek a karoknak ki kell találniuk magukat, kihasználva az összevont szervezetek nagyobb kritikus tömegét, hogy hatékonyabban tudjanak vonzó szakokat kínálni a környékbelieknek.

– Egyre érzékenyebb téma a gyakorlat. Komoly feladvány a fogalom értelmezése is, de még inkább a működtetése.

– A gyakorlat valóban rendkívül bonyolult és fontos, ugyanakkor magától értetődő cselekvés. Karaink, ahogyan már szó volt róla, egyre eredményesebb gyakorlatszervező munkát végeznek. A határok itt is kinyíltak. Európai integrációnk örvendetes eredménye, hogy lényegesen könnyebb lett a hallgatók külföldi tanulása és gyakorlatszerzése. A mi hallgatóinkról is köztudott, hogy „járják a külföldi egyetemeket”, van tehát összehasonlítási alapjuk, mérce, amely segíti az értékválasztásukat és orientációjukat. Érthető, hogy ebbe a nemzetközi folyamatba az oktatóknak, tanároknak is be kell kapcsolódniuk - ez így is történik. Nyugat-európai gyakorlat, hogy a professzorokat, vezető oktatókat és más egyetemi tisztségviselőket nemzetközi pályázatokon választják ki. Az ország nyelvének tudása nem kritérium, az angol ismerete ellenben igen. Azt gondolom, az egyetemi világ a mostani átmeneti idők nehézségei és zavarosságai ellenére is modernizálódik, értéktudatosabb, cselekvőbb, piacérzékenyebb lesz, mint korábban bármikor, miközben teljesítményorientált szemlélete és etikája – meggyőződésem – gazdag tudományos eredményeket hoz, jól szolgálja az embert és a közösségeket.

– Nem vagyunk „elveszve”?

– Mindenkit megnyugtathatok, hogy stratégiánk érvényes ma és holnap is. Bizonyos elmozdulások, hangsúly-eltolódások, némi bizonytalankodás talán adódhat, de nem vitás, hogy stabilitásunk kritériumait, kitörési pontjainkat döntéshozó testületeink helyesen látják és határozták meg. Figyelembe veszik egyetemünk kitüntetett tudományos-oktatási tradícióit, kapacitását, piacképességét, stb. Ennek megfelelően szót emelünk a BSc és MSc képzés megőrzéséért, az agrártudományok minőségi fejlesztéséhez szükséges támogatások elnyeréséért és e körben aligha szükséges felsorolni érveinket a mezőgazdaság (és környezetvédelem) már említett nemzetgazdasági jelentősége mellett. Lehetőségeinket korlátozza, hogy az elmúlt nem egészen egy év alatt 1,4 milliárd forint elvonás sújtotta intézményünket, emellett további összegeket zároltak, így hát a működőképesség határán vagyunk. Igyekeztünk sokféle módon és módszerekkel igazodni a változó feltételekhez. Főiskolai karainkat összevontuk, az új évtől áramvonalasabbá tesszük a Rektori Hivatalt, amelynek apparátusa hatékonyabban dolgozik. Kellő körültekintéssel készülünk további egyetemi szervezetek és központi egységek működésének felülvizsgálatára. Mint a SZIE jelenlegi rektora azzal a céllal dolgozom, hogy intézményünk megállja a helyét és semmiképp ne kerüljön a létét veszélyeztető zónába.

Van programunk, értékrendünk, s ha nem is kell feltartott kézzel járkálnunk, de még sok mindent szükséges tennünk. Munkálkodni például azért, hogy karaink egyenszilárdságúak legyenek; hogy valamennyi kimenő hallgatóink keresett oklevelet kapjon. Ez munkánk mértéke és mércéje, társadalmi minősítője. Minden, ami ezt a célt szolgálja, jó, és ami nem ezt segíti, az rossz. Meghirdetett rektori programomból mindenki tudhatta, hogy a minőséget, a karcsúságot, az átláthatóságot és a naprakészséget pártolom. Értünk is el komoly eredményeket, ezúttal is megköszönöm azoknak a megértését, akik a gazdaságosabb, hatékonyabb működést célzó intézkedéseket és átalakításokat kénytelenek voltak elszenvedni, amint a júniusi tanévzárón előre jeleztem. A kért bizalmat és támogatást az egyetem polgáraitól megkaptam - csakis ezen erőfeszítéseknek köszönhető, hogy a SZIE most talpon van. Reménnyel küzdünk a válság ellen. Elmondható, hogy időarányosan teljesítettünk, a változások méreteiről, mibenlétéről már többször és többféle fórumon beszámoltam. A mostani helyzetben nem az az újdonság, hogy nehéz, hiszen korábban sem volt sokkal könnyebb, sokkal inkább az, hogy a szimptómák közel egyszerre, azonos időben jelentkeznek, miközben a modernizáció, a felzárkózás feladataival is meg kell küzdeni.

*Megjelent a Szent István Egyetem c. lap 2011. decemberi számában