Vissza a normál nézetre
Mélyen tisztelt vendégeink, oktatótársaim, kedves szülők és mindenek előtt a most belépő elsőévesek!
Amikor a mai tanévnyitó ünnepi beszédének témáján gondolkoztam, az üdvözlések utáni első helyen a szokásos - és igaz - mondanivalók sorjáztak. Arról például, hogy Önök, kedves elsőéves hallgatóink, mától a középiskolaitól merőben eltérő közegbe lépnek. Olyanba, ahol már felnőtt állampolgárnak tekintik Önöket, ahol nincs napi számonkérés, ahol saját maguk oszthatják be tetszés szerint az idejüket és tanulmányaikat. Egy ilyen világ azonban, folytatódna az intelem, éppen a szokatlanul nagy szabadság miatt lehet kockázatos és veszélyes. Mert a kortársak kitűnő társasága és a kötetlen életforma könnyen elaltatja az éberséget és arra csábít, hogy a tanulnivalókat folyton csak halogatva, végül olyan időzavarba kerüljenek, amit igen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen behozni. Márpedig az első látásra diákbarát és sok mindent megengedő kreditrendszer rugalmassága ellenére egyszer csak eljön a vizsgák ideje, amikor végül mindenki megmérettetik. Azután arról is beszélhetnék, hogy választott hivatásuk minden csínjának-bínjának elsajátítása nemcsak az egyetem érdeke, hanem elsősorban az Önöké, mert a munkahelyekért folyó egyre ádázabb versenyben nem mindegy, milyen értékű diplomát szereznek. Folytathatnám azzal, hogy a korábbiaktól eltérően már nem elég itthon, úgymond „háziversenyben" jó helyezést elérniük, mert Európa kinyílt számunkra és a versenypálya kiszélesedett. Valahogy így szólna ez a rektori intelem, amelynek minden szava igaz ugyan, mégis, valljuk be őszintén, kicsit unalmas dikció, amolyan falra hányt borsó.
Ezért azután tovább elmélkedve a beszéden, inkább egy másfajta gondolatsor mentén haladtam tovább. Ami talán első hallásra nem olyan szokványos és némelyekben még az is fölvetődhet, hogy kerülhet egyáltalán az egyetemi évnyitóra. Kiindulópontja pedig az a tény, hogy a most belépő gólyák többsége 18-19 évvel ezelőtt, valamikor a rendszerváltás hajnalán született és már a rendszer-váltás után nőtt fel, járt iskolába, alakult ki szokásrendszere és világnézete. Ennek a generációnak 1989 már távoli, ködös messzeség, írott történelem csupán, és az akkor elért óriási vívmányok, mint például a szabadság, számukra olyan természetesek, akár a levegő. Hála Istennek, teszem hozzá gyorsan. Ám azt is tudjuk, hogy az oxigént csak az tudja igazán értékelni, aki érzett már légszomjat, akinek fuldokolva kellett kapkodnia a fogyó levegő után. Így van ez a szabadsággal is: soha ne feledjék, mekkora érték és mennyire kell vigyázni rá, mert ebben a huzatos Kárpát-medencében a történelem során igazán bőven volt alkalom megtapasztalni, milyen kényes és törékeny jószág. De fűzzük csak kicsit tovább ezt a gondolatot: ugyan mi is egyáltalán a szabadság? Az volna, amit manapság oly sokan gondolnak, hogy alanyi jogon mindenki azt csinálhat, amit csak akar? Hogy a másikon átgázolva szabadon érvényesítheti az összes vélt jogát? Az érett, konszolidált demokráciákra tekintve aligha erről van szó. Azokban a társadalmakban a szabadság nélkülözhetetlen velejárója saját ellentétpárja, az önkorlátozás. Ahol a szabadság kizárólag addig terjedhet, ameddig mások szabadságát nem sérti, ahol az egyén jogai kéz a kézben járnak kötelezettségeivel. Ahol az együttélés nem a másik legyőzésére, hanem meggyőzésére irányul. Ahol egy vitában nem ellenségek, hanem ellenfelek állnak egymással szemben, és ahol mindenki kész engedményekre a másik javára még akkor is, ha ez ellentmond a meggyőződésének. A sikeres, megállapodott demokráciák valamennyien így működnek és számunkra sem látszik másféle kiút, mint az össztársadalmi konszenzus.
De vajon miért mondom mindezt épp egy 18-19 esztendős fiatal generációnak, akik - ha netán Magyarországon nem így mennének a dolgok - bizonyosan nem tehetők felelőssé a mai közállapotokért? Akik, akarva-akaratlan, beleszülettek ebbe a közegbe, és minden mintát csakis innen vehettek? Nos, talán azért, mert ezekben a széksorokban éppen azok ülnek, akik 15-20 esztendő múltán vezetni fogják az országot, akiknek szakmai-közéleti tevékenységétől függ majd, merre tartunk és hová érünk. Akiknek most kell megérteniük, hogy a fiatalság olyan erény, ami igen gyorsan elmúlik és hogy a generációváltás önmagában kevés, mert az ország boldogulásához szemléletváltás is szükséges. Jórészt Önöktől is függ, képesek leszünk-e megtartani azt a törékeny szabadságot, amiről beszéltem és amelynek jelentését bizonyára értik, de épp mivel természetes, valódi értékét átérezni szerencsére még nem állt módjukban. Kérdezhetnék, vajon mi dolga van az egyetemnek ilyesmivel? Nem elég, ha felvértez bennünket azokkal az elméleti és gyakorlati szak-ismeretekkel, amelyek birtokában megélünk majd a munkaerőpiacon? Nos, én nem értek egyet azzal, hogy az egyetemnek kizárólag szakmai feladatokra kell koncentrálnia. Ellenkezőleg, mivel a jövő értelmiségét képezzük, az oktatás, nevelés és példaadás terén most talán nagyobb a felelősségünk, mint valaha. Innen gondolkodó és kulturált embereket kell kibocsátani, akik önjelölt szónokok demagóg szavaitól nem hagyják magukat félrevezetni, hanem önálló véleményt alkotnak a körülöttük lévő világ dolgairól.
Ezek a gondolatok a diákság hétköznapi életére lefordítva kicsiben azt jelentik: egyetemi polgárként éljenek a számukra biztosított valamennyi jogukkal, ám azt is mindig szem előtt tartva, milyen tanulmányi vagy egyéb kötelezettséget ró ez Önökre. Jogok és kötelezettségek, szabadság és önkorlátozás elválaszthatatlan egysége: ha választott hivatásuk ismeretein túlmenően ezt is elsajátítják az egyetemi évek alatt, akkor talán épp az Önök segítségével zárkózhatunk föl a sikeres és ma még kicsit irigyelt országok, nemzetek sorába.
Régóta ismert megállapítás, hogy mindenkinek, legyen bár személy vagy közösség, szüksége van önbecsülésre. Ezért fontosak a tudomány, művészet vagy éppen a sport területén elért sikerek. Hogy utána büszkén és emelt fővel mondhassuk: ez a dicsőség az enyém, a munkahelyemé, a csapatomé, a klubomé, a hazámé. Hogy önhittség nélkül, de méltán dicsekedhessünk: kicsi ország vagyunk, de nagyhatalom a sportban, a tudományban, a zenében vagy bárhol másutt. Hogy mennyi Nobel-díjast adtunk a világnak, hogy az olimpiai éremtáblázaton messze megelőzünk nálunk nagyobb országokat, hogy a világ számos országában Kodály módszere alapján tanítják a zenét, és folytathatnám vég nélkül tovább, ám a múltból önkényesen kiragadott bármilyen dicső érdemekből nem lehet sokáig megélni.
Jól emlékszem arra a semmi mással össze nem hasonlítható eufóriára, ami 1956-ban a felnőttekről ránk, akkori gyerekekre is átragadt anélkül, hogy pontosan értettük volna, miről is van szó. Hiszen adódnak az életben olyan dolgok, amelyeket a szívével lát az ember, és azt a ritka egységet és össze-tartást, ami alig néhány napra áthatotta az embereket, szavak nélkül is meg lehetett érezni.
Jókorát ugorva az időben, amikor alig két hete az Országházban ünnepi emléküléssel adóztak a 18 évvel ezelőtt lezajlott páneurópai piknik év-fordulójának, hasonló, ahogy mondani szokták, déja vu érzéseim támadtak. A rendezvényre olyan, nemrégiben még világszerte ismert személyiségeket hívtak meg, mint Hans-Dietrich Genscher egykori német külügyminiszter, Vranitzky volt osztrák kancellár, több, számunkra fontos német szövetségi állam miniszterelnöke, továbbá a hazai közélet neves személyiségei, akik felidézték az Önök születése táján lejátszódott eseményeket. A személyes emlékekkel nem rendelkező fiatalok kedvéért hozzáteszem, hogy ez a magyarok nem kis bátorságával végrehajtott páneurópai piknik vezetett először a vasfüggöny, az osztrák-magyar határ megnyitásához, később a hírhedt berlini fal leomlásához, majd Németország újraegyesítéséhez és a közép-kelet-európai diktatórikus rendszerek felszabadulásához. Bármennyire is hozzásegített a kedvező világpolitikai klíma, a kelet-nyugat közötti hidegháború befejeződése, ez a merész tett a még hanyatlásában is hatalmas és erős szovjet érdekszférától függő Magyarország számára csöppet sem volt veszélytelen. Utoljára akkor, a rendszerváltás idején érezhettük azt a büszkeséget, hogy jó magyarnak lenni, mert tettünk valamit, valami jelentőset a köz javára. Amiért egyenes derékkal és emelt fővel járhattunk az európai nemzetek bármely más polgára előtt. Azóta eltelt 18 év, egy fél emberöltő, és ma már hivatalosan is az Európai Unió családjába tartozunk. Megilletnek bennünket mindazok a jogok, amelyekre 1100 éves történelmünk alapján okkal vágyakoztunk, de amelyekben eddig nem részesülhettünk. Nekem mégis hiányérzetem van: nem a felfordulásra és a zűrzavarra, még kevésbé az emberéleteket is követelő utcai harcokra, hanem arra a sajnos kérészéletű össze-tartásra és nemzeti egységre, arra az öntudatra és büszkeségre vágyom, amit eleink 1848-ban érezhettek és amit 1956-ban, majd 1989-ben nekem is szerencsém volt átérezni. Azt kívánom, hogy legyen módjuk átélni ezt a felemelő érzést. Ha igazán akarják, tegyenek érte és így lesz. Nagyrészt Önökön múlik.
Ezen gondolatok jegyében a 2007-2008-as tanévet megnyitom. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Megnyílt a SZIE 2007-2008-as tanéve
Beküldte admin - 2007-09-25 09:13
Az egyetem szenátusa szeptember 24-én, a gödöllői aulában tartotta tanévnyitó ünnepi ülését. A hat karon közel 3000 elsős hallgató kezdte meg tanulmányait, a közülük megjelentek esküt tettek, beiktatták a doktoranduszokat is. Ünnepi köszöntőjében dr. Manherz Károly, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára elmondta, a Szent István Egyetem hat karának színes képzési kínálata jól motiválta a továbbtanulni vágyókat. Tanévnyitó beszédében dr. Solti László rektor a többi között arra hívta fel a figyelmet: „Jogok és kötelezettségek, szabadság és önkorlátozás elválaszthatatlan egysége: ha választott hivatásuk ismeretein túlmenően ezt is elsajátítják az egyetemi évek alatt, akkor talán épp az Önök segítségével zárkózhatunk föl a sikeres és ma még kicsit irigyelt országok, nemzetek sorába." A tanévnyitó ünnepély adott alkalmat a Köztársasági ösztöndíjak átadására is.
B. G.
Elsőként dr. Manherz Károly felsőoktatási és tudományos szakállamtitkár szólt az ünnepség résztvevőihez. Bevezetőjében elmondta, az elmúlt évek változásai nyomán remélhetően javulni fog felsőoktatásunk nemzetközi versenyképessége. Magyarország éltanuló volt a többciklusú képzés bevezetésében. A bolognai folyamat persze nagy kihívást jelentett az intézményeknek, hiszen újra kellett gondolniuk, mit tudnak akár 4 ciklusban is tanítani.
Az államilag finanszírozott helyre felvett hallgatók számának csökkentését azzal indokolta, hogy a kormányzat komolyan gondolta a lisszaboni megállapodást, amely szerint inkább a természettudományi, műszaki és informatikai képzési területeket kell erősíteni, mint a társadalom- és bölcsészettudományokat, amelyeken túlképzés jelentkezett.
Dr. Manherz Károly arra is kitért, hogy 2-3 év múlva, amikor az első BSc évfolyamok végeznek, számítások szerint 35-40 ezer hallgat hagyja el a felsőoktatást és csak harmaduk folytathatja tanulmányait államilag finanszírozott mesterképzésben. Ezért is szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat a munkaerőpiaccal, a kamarákkal, a foglalkoztatókkal, hogy minél pontosabban felmérjük az igényeket, és a pályakezdők minél könnyebben el tudjanak helyezkedni. A használható nyelvtudással is rendelkezők számára persze egész Európa nyitva áll, nagyon nehéz megállítani az agyelszívást, pedig a diplomások itt tartására is szükség van, amiben nagy a felelőssége a régióknak: tudnak-e megfelelő munkahelyeket vonzani.
A következő három év gazdálkodási, költségvetési szempontból viszonylag kiegyensúlyozottnak ígérkezik a felsőoktatás számára. A nyáron elfogadott törvénymódosítás előírja, hogy az idei 214 milliárd forint után jövőre 226, 2009-ben 239, 2010-ben pedig 241 milliárd forint állami támogatás jut egyetemeinknek és főiskoláinknak. A versenyre utal a megváltozott felvételi rendszer: 2007 volt az első olyan év, amelyben a jelentkezők teljesítménye és jelentkezésük sorrendje döntötte el, melyik intézménybe jutottak be. A Szent István Egyetem hat karának színes képzési kínálata jól motiválta a továbbtanulni vágyókat. Az ő választásukban is nyilván szerepet játszott az innen kikerülő diplomások megbecsültsége és a tanárok elismertsége. E két tényező garantálja az oktatás minőségét.
A szakállamtitkár kiemelte a felsőoktatási infrastruktúrafejlesztés eredményeit, majd hangsúlyozta, az intézmények finanszírozása attól is függ a jövőben, hogy milyen interdiszciplináris és nemzetközi kapcsolatokat tudnak kiépíteni, milyen idegen nyelvű képzéseket fognak folytatni. Nyitni kell ugyanis a külföldi hallgatók felé. Miközben a mai 420 ezer felsőoktatási hallgatóból 14-18 ezer a külföldi, példának okáért Kínában évente 15 millióan érettségiznek, de csak harmaduk tud a hatalmas országban tovább tanulni, pedig mindenki szeretne. Majd arról szólt, hogy a magyar hallgatók külföldi tanulmányait is szorgalmazni kell.
Dr. Manherz Károly végezetül eredményes tanévet kívánt az egyetemnek és jó munkát az új vezetőjének.
Ezután dr. Solti László rektor tartotta meg tanévnyitó beszédét, amit teljes terjedelmében közlünk.
*
Mélyen tisztelt vendégeink, oktatótársaim, kedves szülők és mindenek előtt a most belépő elsőévesek!Amikor a mai tanévnyitó ünnepi beszédének témáján gondolkoztam, az üdvözlések utáni első helyen a szokásos - és igaz - mondanivalók sorjáztak. Arról például, hogy Önök, kedves elsőéves hallgatóink, mától a középiskolaitól merőben eltérő közegbe lépnek. Olyanba, ahol már felnőtt állampolgárnak tekintik Önöket, ahol nincs napi számonkérés, ahol saját maguk oszthatják be tetszés szerint az idejüket és tanulmányaikat. Egy ilyen világ azonban, folytatódna az intelem, éppen a szokatlanul nagy szabadság miatt lehet kockázatos és veszélyes. Mert a kortársak kitűnő társasága és a kötetlen életforma könnyen elaltatja az éberséget és arra csábít, hogy a tanulnivalókat folyton csak halogatva, végül olyan időzavarba kerüljenek, amit igen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen behozni. Márpedig az első látásra diákbarát és sok mindent megengedő kreditrendszer rugalmassága ellenére egyszer csak eljön a vizsgák ideje, amikor végül mindenki megmérettetik. Azután arról is beszélhetnék, hogy választott hivatásuk minden csínjának-bínjának elsajátítása nemcsak az egyetem érdeke, hanem elsősorban az Önöké, mert a munkahelyekért folyó egyre ádázabb versenyben nem mindegy, milyen értékű diplomát szereznek. Folytathatnám azzal, hogy a korábbiaktól eltérően már nem elég itthon, úgymond „háziversenyben" jó helyezést elérniük, mert Európa kinyílt számunkra és a versenypálya kiszélesedett. Valahogy így szólna ez a rektori intelem, amelynek minden szava igaz ugyan, mégis, valljuk be őszintén, kicsit unalmas dikció, amolyan falra hányt borsó.
Ezért azután tovább elmélkedve a beszéden, inkább egy másfajta gondolatsor mentén haladtam tovább. Ami talán első hallásra nem olyan szokványos és némelyekben még az is fölvetődhet, hogy kerülhet egyáltalán az egyetemi évnyitóra. Kiindulópontja pedig az a tény, hogy a most belépő gólyák többsége 18-19 évvel ezelőtt, valamikor a rendszerváltás hajnalán született és már a rendszer-váltás után nőtt fel, járt iskolába, alakult ki szokásrendszere és világnézete. Ennek a generációnak 1989 már távoli, ködös messzeség, írott történelem csupán, és az akkor elért óriási vívmányok, mint például a szabadság, számukra olyan természetesek, akár a levegő. Hála Istennek, teszem hozzá gyorsan. Ám azt is tudjuk, hogy az oxigént csak az tudja igazán értékelni, aki érzett már légszomjat, akinek fuldokolva kellett kapkodnia a fogyó levegő után. Így van ez a szabadsággal is: soha ne feledjék, mekkora érték és mennyire kell vigyázni rá, mert ebben a huzatos Kárpát-medencében a történelem során igazán bőven volt alkalom megtapasztalni, milyen kényes és törékeny jószág. De fűzzük csak kicsit tovább ezt a gondolatot: ugyan mi is egyáltalán a szabadság? Az volna, amit manapság oly sokan gondolnak, hogy alanyi jogon mindenki azt csinálhat, amit csak akar? Hogy a másikon átgázolva szabadon érvényesítheti az összes vélt jogát? Az érett, konszolidált demokráciákra tekintve aligha erről van szó. Azokban a társadalmakban a szabadság nélkülözhetetlen velejárója saját ellentétpárja, az önkorlátozás. Ahol a szabadság kizárólag addig terjedhet, ameddig mások szabadságát nem sérti, ahol az egyén jogai kéz a kézben járnak kötelezettségeivel. Ahol az együttélés nem a másik legyőzésére, hanem meggyőzésére irányul. Ahol egy vitában nem ellenségek, hanem ellenfelek állnak egymással szemben, és ahol mindenki kész engedményekre a másik javára még akkor is, ha ez ellentmond a meggyőződésének. A sikeres, megállapodott demokráciák valamennyien így működnek és számunkra sem látszik másféle kiút, mint az össztársadalmi konszenzus.
De vajon miért mondom mindezt épp egy 18-19 esztendős fiatal generációnak, akik - ha netán Magyarországon nem így mennének a dolgok - bizonyosan nem tehetők felelőssé a mai közállapotokért? Akik, akarva-akaratlan, beleszülettek ebbe a közegbe, és minden mintát csakis innen vehettek? Nos, talán azért, mert ezekben a széksorokban éppen azok ülnek, akik 15-20 esztendő múltán vezetni fogják az országot, akiknek szakmai-közéleti tevékenységétől függ majd, merre tartunk és hová érünk. Akiknek most kell megérteniük, hogy a fiatalság olyan erény, ami igen gyorsan elmúlik és hogy a generációváltás önmagában kevés, mert az ország boldogulásához szemléletváltás is szükséges. Jórészt Önöktől is függ, képesek leszünk-e megtartani azt a törékeny szabadságot, amiről beszéltem és amelynek jelentését bizonyára értik, de épp mivel természetes, valódi értékét átérezni szerencsére még nem állt módjukban. Kérdezhetnék, vajon mi dolga van az egyetemnek ilyesmivel? Nem elég, ha felvértez bennünket azokkal az elméleti és gyakorlati szak-ismeretekkel, amelyek birtokában megélünk majd a munkaerőpiacon? Nos, én nem értek egyet azzal, hogy az egyetemnek kizárólag szakmai feladatokra kell koncentrálnia. Ellenkezőleg, mivel a jövő értelmiségét képezzük, az oktatás, nevelés és példaadás terén most talán nagyobb a felelősségünk, mint valaha. Innen gondolkodó és kulturált embereket kell kibocsátani, akik önjelölt szónokok demagóg szavaitól nem hagyják magukat félrevezetni, hanem önálló véleményt alkotnak a körülöttük lévő világ dolgairól.
Ezek a gondolatok a diákság hétköznapi életére lefordítva kicsiben azt jelentik: egyetemi polgárként éljenek a számukra biztosított valamennyi jogukkal, ám azt is mindig szem előtt tartva, milyen tanulmányi vagy egyéb kötelezettséget ró ez Önökre. Jogok és kötelezettségek, szabadság és önkorlátozás elválaszthatatlan egysége: ha választott hivatásuk ismeretein túlmenően ezt is elsajátítják az egyetemi évek alatt, akkor talán épp az Önök segítségével zárkózhatunk föl a sikeres és ma még kicsit irigyelt országok, nemzetek sorába.
Régóta ismert megállapítás, hogy mindenkinek, legyen bár személy vagy közösség, szüksége van önbecsülésre. Ezért fontosak a tudomány, művészet vagy éppen a sport területén elért sikerek. Hogy utána büszkén és emelt fővel mondhassuk: ez a dicsőség az enyém, a munkahelyemé, a csapatomé, a klubomé, a hazámé. Hogy önhittség nélkül, de méltán dicsekedhessünk: kicsi ország vagyunk, de nagyhatalom a sportban, a tudományban, a zenében vagy bárhol másutt. Hogy mennyi Nobel-díjast adtunk a világnak, hogy az olimpiai éremtáblázaton messze megelőzünk nálunk nagyobb országokat, hogy a világ számos országában Kodály módszere alapján tanítják a zenét, és folytathatnám vég nélkül tovább, ám a múltból önkényesen kiragadott bármilyen dicső érdemekből nem lehet sokáig megélni.
Jól emlékszem arra a semmi mással össze nem hasonlítható eufóriára, ami 1956-ban a felnőttekről ránk, akkori gyerekekre is átragadt anélkül, hogy pontosan értettük volna, miről is van szó. Hiszen adódnak az életben olyan dolgok, amelyeket a szívével lát az ember, és azt a ritka egységet és össze-tartást, ami alig néhány napra áthatotta az embereket, szavak nélkül is meg lehetett érezni.
Jókorát ugorva az időben, amikor alig két hete az Országházban ünnepi emléküléssel adóztak a 18 évvel ezelőtt lezajlott páneurópai piknik év-fordulójának, hasonló, ahogy mondani szokták, déja vu érzéseim támadtak. A rendezvényre olyan, nemrégiben még világszerte ismert személyiségeket hívtak meg, mint Hans-Dietrich Genscher egykori német külügyminiszter, Vranitzky volt osztrák kancellár, több, számunkra fontos német szövetségi állam miniszterelnöke, továbbá a hazai közélet neves személyiségei, akik felidézték az Önök születése táján lejátszódott eseményeket. A személyes emlékekkel nem rendelkező fiatalok kedvéért hozzáteszem, hogy ez a magyarok nem kis bátorságával végrehajtott páneurópai piknik vezetett először a vasfüggöny, az osztrák-magyar határ megnyitásához, később a hírhedt berlini fal leomlásához, majd Németország újraegyesítéséhez és a közép-kelet-európai diktatórikus rendszerek felszabadulásához. Bármennyire is hozzásegített a kedvező világpolitikai klíma, a kelet-nyugat közötti hidegháború befejeződése, ez a merész tett a még hanyatlásában is hatalmas és erős szovjet érdekszférától függő Magyarország számára csöppet sem volt veszélytelen. Utoljára akkor, a rendszerváltás idején érezhettük azt a büszkeséget, hogy jó magyarnak lenni, mert tettünk valamit, valami jelentőset a köz javára. Amiért egyenes derékkal és emelt fővel járhattunk az európai nemzetek bármely más polgára előtt. Azóta eltelt 18 év, egy fél emberöltő, és ma már hivatalosan is az Európai Unió családjába tartozunk. Megilletnek bennünket mindazok a jogok, amelyekre 1100 éves történelmünk alapján okkal vágyakoztunk, de amelyekben eddig nem részesülhettünk. Nekem mégis hiányérzetem van: nem a felfordulásra és a zűrzavarra, még kevésbé az emberéleteket is követelő utcai harcokra, hanem arra a sajnos kérészéletű össze-tartásra és nemzeti egységre, arra az öntudatra és büszkeségre vágyom, amit eleink 1848-ban érezhettek és amit 1956-ban, majd 1989-ben nekem is szerencsém volt átérezni. Azt kívánom, hogy legyen módjuk átélni ezt a felemelő érzést. Ha igazán akarják, tegyenek érte és így lesz. Nagyrészt Önökön múlik.
Ezen gondolatok jegyében a 2007-2008-as tanévet megnyitom. Köszönöm, hogy meghallgattak.
*
| A gólyák esküje után Liszkai Péter, a hallgatói önkormányzat képviselője egyetemi ezüst jelvényt adományozott az elsősöket képviselő Bures Tamásnak. |  |
 |
A szenátus tiszteletbeli doktori címet adományozott dr. Knoll Imre professzornak. A kitüntetett életútját dr. Beke János, a Gépészmérnöki Kar dékánja ismertette. |
A tanévnyitó keretében a Köztársasági ösztöndíjak odaítéléséről szóló dokumentumokat is átadták a legkiválóbb hallgatóknak.
Állatorvos-tudományi Kar: Papp Melinda Judit, Bauer Barbara, Merész Laura, Petrilla Janka Enikő, Sárközi Rita.
Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar: Havay Dóra Anna, Kalmár Péter, Bogáth Andrea Gabriella, Ritzl Mónika, Bruder Márton, Mácsai Éva, Kovács Réka Éva, Rácz Georgina, Morvai Róbert, Vígh Eszter, Földi Flóra, Schwarz Szabina, Prihoda Emese, Aranyosi Adrienn, Sebestyén Ágnes, Guth Réka, Koós Bettina.
Gépészmérnöki Kar: Horváth Imre, Bordács Ernő, Kaszai Miklós.
Alkalmazott Bölcsészeti Kar: Heincz Dóra, Tóth Csilla, Csonka Brigitta, Suki Adrienn, Horváth Marietta, Hornyák Erzsébet, Chrisztó Emőke.
Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar: Hegyesi József, Sütő Péter Pál, Elek Edina, Csáki Balázs, Berencsy Gergely, Vasas Dávid, Kenéz Árpád, Bokor Veronika, Boronyák Viktória, Bajó Róbert, Pócsa Andrea, Ferentzi Bernadett, Földi Anikó, Nagy Éva Emőke.
Ybl Miklós Építéstudományi Kar: Göndör Péter, Szécsi Ákos, Vass Edina, Kocsis Dávid.
A Szent István Egyetem Kiváló Sportolója kitüntetésben az idén Kerecsényi Fodor Georgina kardvívó, a GTK hallgatója részesült. Versenyzőnk az idei Universiade 8. helyezettje, a felnőtt magyar csapatbajnokságban a 2., egyéniben a 3. helyen végzett.
A Manager Képzés Alapítvány pályázatán Harsányi István-díjat (kutatási ösztöndíjat) nyert Erdeiné Késmárki-Gally Szilvia A műszaki fejlesztés szerepe a magyar mezőgazdaság fejlődésében című pályázatával. A díjat dr. Antos László kuratóriumi titkár adta át.
A megnyitót levezető Ujj Ágnes bejelentette, a Demján Sándor Alapítvány közcélú felajánlást tett, melyben a felsőoktatás hallgatóit kiegészítő ösztöndíjban kívánja részesíteni. Tájékoztatta továbbá az ünnepség résztvevőit, hogy Doctor Honoris Causa egyetemi elismerő címet kapott prof. M. A. M. Taverne, aki az Állatorvos-tudományi Kar tanévnyi-tóján vette át oklevelét, Honoris Causa Pro-fessor egyetemi elismerő címet kap John Patrick Kastelic, aki az ÁOTK diplomaosztóján veszi majd át oklevelét.
A MTA doktora címet nyerte el 2007-ben dr. Ángyán József egyetemi tanár (MKK), dr. Lehota József egyetemi tanár (GTK), dr. Tőzsér János egyetemi tanár (MKK) és dr. Zöldág László egyetemi tanár (ÁOTK).
A köztársasági elnök szeptember 1-jével egyetemi tanárrá nevezte ki dr. Dinnyés Andrást az MKK Állattudományi Alapok Intézetébe és dr. Farkas Róbertet az ÁOTK Parazitológiai és Állattani Tanszékére.
A miniszterelnök szeptember 1-jével főiskolai tanárnak nevezte ki Erdészné dr. Molnár Mariettát az ABK Neveléstudományi Tanszékére, dr. Koltay Tibort az ABK Informatikai és Könyvtártudományi Tanszékére, dr. Lóczy Mártát az ABK Testnevelési Tanszékére, Szilágyiné dr. Hódossy Zsuzsannát az ABK Idegen Nyelvi, Irodalmi Tanszékére és Lektorátusára, dr. Bölcskey Attilát az YMÉK Ábrázolás és Számítástechnikai Tanszékére és dr. Jankó Lászlót az YMÉK Mechanika és Tartószerkezetek Tanszékére.